A véleménybuborék jelensége a közösségi médiában

Utoljára frissítve: 2023. 06. 23.

Donald Trump elnökké választása és a Brexit okozta megrázkódtatások felerősítették – elsősorban baloldali és liberális értelmiségi berkeken belül – az információt szolgáltató platformokkal szemben korábban is meglévő kritikus hangokat. Jellemzőnek érzem, hogy a 2016-os évben az Oxford Dictionaries év szava választásának győztese a post-truth lett, ami politikai értelemben azt jelenti, hogy a közvélemény alakításában a tények szerepe alárendelődött az érzelmi tényezőknek és egyéb személyes meggyőződéseknek.^{1} Egyre többen gondolják azt, hogy valami nincs rendben.

Ahogy Christiane Amanpourt a vele készített TED-es interjúban megjegyzi, az internet azzal az ígérettel kecsegtetett, hogy sosem látott mértékben nő az állampolgárok hozzáférése a demokráciához, az információ több és változatosabb, míg az elfogultság, tudatos torzítási lehetőség kevesebb lesz.^{2} Ehhez képest a 2016-os év megrázkódtatásai azt a benyomást keltették, hogy az álhírek (fake news^{3}) és összeesküvés-elméletek kora köszöntött be a közösségi médiában; a korábbi politikai elit és az értelmiség is kénytelen tehetetlenül nézni, ahogy az állami trollhadsereggel megtámogatott orosz propaganda a nyugati világ több pontján sokfrontos támadásba lendül az elnökválasztási eredmények befolyásolása érdekében.^{4}

Még Sir Tim Berners-Lee, a World Wide Web atyja is hangot adott afelett érzett aggodalmának, hogy a határokon átívelő együttműködés, hozzáférés és kapcsolatteremtés vízióját elhomályosítja azoknak a manipulátoroknak a tevékenysége, akik fegyverként használják a mesteréges intelligenciát, valamint a nagyvállalatok, reklámcégek etikátlan clickbait-hirdetései (szenzációhajhász tartalmak), a felhasználók adataival való visszaélések és a netsemlegesség elleni támadások^{5}. Szerinte, ha az ember alkotta közösségi média nem szolgálja az emberiség érdekeit, akkor meg kell változnia.^{6}

Ebben a dolgozatban nem vállalkozom arra, hogy a 21. századi demokrácia kihívásairól átfogó képet alkossak. Ehelyett egy szintén előtérbe került jelenség, a vélemény-buborék (filter bubble)^{7} kapcsán foglalkozom azzal, hogy az az online infrastruktúra, ami mostanra mindennapjaink szerves részévé, színterévé vált, miképpen formálja azt, amit a világból látunk, milyen módon hat a politikai közösségek alakulására. Forráshasználatom tükrözi személyes meggyőződésemet, azaz én sem tudom teljes mértékben magam mögött hagyni a saját buborékomat, de igyekszem ehhez (ön)reflexív viszonyt kialakítani. Hasonlóan gondolom, mint Vágó Gábor, aki A véleménybuborékok távolodása a demokrácia halála című rövid írásában rámutat arra, hogy ha nincs semmiféle szándék bennünk a másik fél álláspontjának megismerésére, képtelenek leszünk egymással megvitatni a közügyeinket.^{8} Hogy lesz a véleményközösség kellemes, otthonosság-érzetet kölcsönző élményéből, amely sokszor ösztönzőleg hathat a szuverén világlátás kialakulására is, a világnézetünkbe nem illeszkedő információk ignorálására, a vita lehetőségének kizárására szolgáló véleménybuborék, sok, egymással nem kommunikáló, párhuzamos valóságot építő véleménygettó? Milyen szerepe van ebben a Facebook-os hírfolyamunk posztjainak sorrendjét meghatározó algoritmusoknak, melyeknek az a feladatuk, hogy számunkra releváns tartalmakkal lássanak el minket? Amennyiben megállapítjuk, hogy valós problémával nézünk szembe, mit tehetünk a helyzet javítása érdekében, hogy lebontsuk a „globális falu” telkein magasodó falakat?

Mára az információs technológiák használata, az internet tömegek számára elérhetővé válása, az új (közösségi) média uralma, a Web 2.0 interaktív világa drasztikusan átalakította társadalmi életünk feltételrendszerét, közösségeinket.^{9} Új kommunikációs tér született, amelyben az individuum egy – az egyes közösségek határain átívelő – kapcsolati hálózat részévé vált, fizikai teréhez köthető közösségei mellett virtuális csoportok életébe való bekapcsolódásra is alkalma nyílt. Egyfajta hálózati individualizmus jött létre, melynek lényege, hogy az új technológiákat használó és közösségi szerepeihez egyre tudatosabban viszonyuló ember szabadon választhatja ki a lehetséges csoportok közül saját közösségeit.

Sokan kísérték aggodalommal a virtuális közösségek térnyerését, mert attól tartottak, hogy a hagyományos közösségi formákat elfojtó, személytelen „közösségillúziók” úgy lehetetlenítik el a régi formákat, hogy azokkal szemben képtelenek lesznek megteremteni a szolidaritás, összetartozás valódi élményeit. Mostanra általánosan elfogadottá vált az a meggyőzés, hogy a közös érdeklődési kör mentén, az egyének szabad választása nyomán szerveződő internetes közösségek valódiak. Mára az sem vitatott, hogy ezek a közösségek cselekvési potenciállal is rendelkeznek, hiszen számos mozgalom kiindulópontja volt az internet az elmúlt időszakban. Felmerül a kérdés, hogy ha immár globális nézőponttal is rendelkeznek az egyének, lehetőségük van egy sokkal önreflexívebb hozzáállás kialakítására, miért nem a különböző közösségek közötti párbeszédről, a kritikusan gondolkodó, nyitott individuum diadalútjáról szóltak az elmúlt évek? Úgy gondolom, hogy erre a rendkívül összetett kérdésre nem ad teljes mértékben kielégítő választ a különböző algoritmusok által létrehozott véleménybuborékok elmélete, de rávilágít arra, néhány optimista jóslattal ellentétben mégsem biztos, hogy minden technikai feltétel adott egy demokratikusabb világ létrejöttéhez.

A véleménybuborék koncepcióját Eli Pariser, az Upworthy későbbi alapítója vezette be a köztudatba Beware online “filter bubbles” című nagy hatást kiváltó TED-es beszédében.

Arra az online információ áramlásával kapcsolatos, már 2011-ben megfigyelhető változásra hívta fel a figyelmet, ami a web személyessé tétele (web personalization) következtében figyelhető meg a kibertérben. Ennek lényegét úgy foglalta össze, hogy a változtatások eredményeképpen az internet azt mutatja meg nekünk, amiről azt feltételezi, hogy látni szeretnénk. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a Google korábbi online tevékenységünkből kiindulva alakítja egy keresés eredményét, a Facebook pedig azoknak a posztjait tárja elénk, akikkel – úgy véli – azonos véleményen vagyunk. Saját információs világot hoznak létre körülöttünk, de nem a mi döntésünk, hogy milyen tartalom jut át a szűrőn, és nem igazán látjuk, hogy mi akad fenn, sőt, tulajdonképpen már az nagy dolog, ha egyáltalán a tudatában vagyunk annak, hogy miképpen áll elő az, amit a képernyőnkön látunk. Mark Zuckerberg mindennek a létjogosultságát az emberek igényeivel magyarázta híressé vált, nagy port kavart mondatában

Pariser viszont azt állítja, hogy a korábbi korszakok információ felett őrködő kapuőreit (gatekeeper) ugyan elsöpörte az internet, új, algoritmikus őrök kerültek a helyükre. Ráadásul ezeknek az új őröknek már nincs belső etikai iránytűjük, azt mutatják meg, amit a mi szempontunkból relevánsnak gondolnak.

Egy másik, hasonlóan fontos TED-es beszédben, öt évvel később Zeynep Tufekci, aki a közösségi média társadalomra gyakorolt hatását kutatja, hasonló következtetésre jutott, és nagyon fontos felvilágosítással is szolgált a Big Data korában a gépi intelligencia (machine intelligence) és a gépi tanulás (machine learning) működésével kapcsolatban. Felhívja rá a figyelmet, hogy a gépi tanulás különbözik a hagyományos programozástól, ahol a számítógépnek részletes utasításokat adunk. Sokkal inkább arról van szó, hogy életünk egy területének strukturálatlan, hatalmas adathalmazára ráengedjük a programot, hogy ezekből tanuljon. Nem egyetlen választ talál, hanem valószínűségeket állapít meg, előrejelzésekkel szolgál életünk – néha nem is publikus – digitális morzsáit elemezve.^{10}

Ugyanő idén arról beszélt, hogy szabadságunkra, méltóságunkra nézve komoly veszélyt jelent, hogy a technológia nagy részét olyan cégek fejlesztik (Facebook, Google, Amazon…), akiknek üzleti érdekében áll megszerezni és eladni adatainkat, érdeklődési körünket hirdetőknek és másoknak, továbbá hogy a hatalmas lehetőségek^{11} hatalmas kockázatokkal is járnak. Előadásában érzékletesen világított rá arra, hogy mire lehet képes a „meggyőzés architektúrájának” (persuasion architecture) szolgálatába állított Big Data és gépi tanulás.

A Facebook algoritmusa kapcsán első beszédében Zeynep Tufekci arra helyezte a hangsúlyt, hogy sok nehéz, de fontos párbeszédet lehetetlenít el az, hogy inkább a lájkolható, megosztható tartalom kerül a felhasználók elé. Ez a helyzet annak következtében áll elő, hogy az oldal nem időrendben tárja elénk ismerőseink és a követett oldalak bejegyzéseit, hanem olyan sorrendben jeleníti meg őket, amiről azt feltételezi, hogy elősegíti, hogy minél több időt töltsünk az oldalon.

2017-ben az előadó azt is szóvá tette, hogy YouTube-on az algoritmus, amely saját korábbi keresési szokásaink és hozzánk hasonló emberek ízlése alapján kiválasztja azt, amiről azt gyanítja, hogy érdekel minket, gyakran egyre szélsőségesebb találati eredményeket tár elénk. Ha valaki rákeres Trump elnök egy nagygyűlésére, fehér felsőbbrendűségről szóló videók tömkelegével találkozik, ha Bernie Sanders érdekli, akkor pedig biztosan eljut a baloldali összeesküvés-elméletekig. Szerinte ennek nem politikai megfontolás az oka, hanem az, hogy az algoritmus úgy „gondolkodik”, hogy amennyiben a figyelemfelkeltésre még alkalmasabb, szenzációsabb tartalmat tud nekünk mutatni, nagyobb valószínűséggel maradunk az oldalon.

Nem nehéz belátni, hogy ez a reklámtechnika, a fogékonynak látszó csoportok felismerése és célzott megkeresése, politikai tartalmak – sokszor messzemenően etikátlan – terjesztésére is használható és használt is. Az előadó a hatalommal való visszaélések feltárásával foglalkozó ProPublica szervezet kutatására hivatkozva mutatta be, hogy a Facebook nem pusztán lehetővé teszi az antiszemita tartalmak célba juttatását, de egy minimális összegért cserébe még javaslatokkal is ellát a közönség bővítésével kapcsolatban.^{12} Bizonyított, hogy az algoritmus választásai befolyásolják az érzelmeinket, politikai döntéseinkre is hatással vannak. Belegondolni is szörnyű, hogy egy platform, amely rendelkezik ezzel a típusú hatalommal, mire lehet képes, ha úgy dönt, hogy egy jelöltet támogat a másik ellenében. Szerinte az autoriter hatalom megfigyelési infrastruktúráját építik ezek az oldalak, pusztán anyagi érdekből, hogy hirdetésekre kattintsanak a látogatóik. Nem azt állítja tehát, hogy szándékosan osztják meg a világot vagy mozdítanak el embereket a szélsőséges gondolkodás irányába, hanem hogy szándékaiktól függetlenül olyan szerkezeteket, üzleti modelleket építenek ki, melyek veszélybe sodorhatják közös értékeinket.

Milyen következtetésekre jutnak az előadók? Alapvetően elég hasonlókra. Egyetértenek például abban, hogy demokratikus intézményrendszer működtetésében a vitának kiemelt szerepe van. Zeynep Tufekci úgy gondolja, hogy közös információs alapok nélkül, lépésről lépésre lehetetlenné válnak a nyilvános viták, és Eli Pariser is azt mondja, hogy – az algoritmusok létrehozóira, a közösségi oldalak irányítóira nyomást gyakorolva – biztosítanunk kell, hogy olyasmik is eljuttassanak hozzánk, amik kényelmetlenek, provokatívak, vitára serkentenek.

Mindketten elismerik, hogy a digitális platformok értékesek a számunkra, hozzásegítenek ahhoz, hogy szeretteinkkel tartsuk a kapcsolatot, társadalmi mozgalmak érdekérvényesítését, közösségalkotást is előmozdíthatnak, a Big Data technológia pedig akár óriási felismerésekhez, orvostudományi áttörésekhez is vezethet, de a hatalmas lehetőségek mellett, a fenyegetéssel, a kockázattal is szembe kell néznünk. Arra van szükség, hogy ez az intelligencia támogassa emberi céljainkat, és korlátozzák emberi értékeink – mondja Zeynep Tufekci. Arra a következtetésre jut, hogy nagy hibát követünk el, ha megpróbáljuk kiszervezni a felelősségünket gépekbe. A mesterséges intelligencia nem ment fel az etikus gondolkodás kötelessége alól; számon kérhető, auditálható algoritmusokra, erkölcsi, emberi felelősségvállalásra van szükség. Pariser szerint is nagyobb átláthatóság és több beleszólási jog kell, hogy az internet olyanná válhasson, amilyenné annak idején megálmodták; hogy valóban összekösse az embereket, ne pedig további szekértáborok létrehozásához járuljon hozzá.

Léteznek Magyarországon is olyan kezdeményezések, amelyek a filterbuborékok kipukkasztására törekednek. A Mérték Médiaelemző Műhely nemrég állt elő MediaBubble nevű projektjével, ami éppen a több, különböző oldalról jövő forrásra támaszkodó, a sokszínűség irányába mutató hírfogyasztás irányába szándékozik lépéseket tenni, azáltal, hogy letölthetünk egy applikációt, amely egy általunk olvasott hírhez hasonlót ajánl elolvasásra.^{13} Létrehoztak szintén a kritikus látásmód és az értő befogadás ügyét előmozdítandó, egy úgynevezett Méda Ombudsmant is, amely különféle esettanulmányokon keresztül monitorozza a hazai online média tevékenységét, forráskezelési szokásaiktól kezdve, a tematizációs gyakorlatukig.^{14}

Eli Pariserhez hasonlóan, azt gondolom, hogy rendkívül fontos lenne, hogy „filtertudatossá” váljunk,^{15} ami ebben a kontextusban azt jelenti, hogy tájékozódjunk afelől, hogy milyen folyamatok eredményeképpen, milyen algoritmusok közreműködésével jutnak el hozzánk azok a hírek, amiket a mindennapokban fogyasztunk, de ez még önmagában nem elég.^{16} Tudatosabban kell figyelnünk saját hírolvasási igényeinket, szokásainkat is. Gordon W. Allport és Leo J. Postman: A rémhír pszichológiájának alapjai című tanulmányukban is felhívják a figyelmet arra, hogy az emberek személyes használatra átalakítják a kapott híranyagot, összhangba hozzák személyes szükségleteikkel, érdeklődésükkel, világnézetükkel. Mások hibáztatása, rémhírek befogadása magyarázattal szolgál a kétségbeesésünkre, oldja a bennünk keletkező fesztültséget, de nem feltétlenül vezet egy egészségesebb társadalomhoz.^{17}

Ahogy Polyák Gábor is rávilágít, szeretjük magunkat sokszínűen tájékozódó, a velünk ütköző álláspontok befogadására is nyitott embereknek látni, ha a felmérések ezt nem is támasztják alá.^{18} Váljunk tényleg ilyenekké! Ugyanakkor arról nem vagyok meggyőződve, hogy mindehhez elég elolvasni minden hír után egy olyat, ami egy másik szekértáborból érkezik. Amögött ugyanis nem lesz ott ugyanúgy a másikat hitelesítő tekintély, ezért eleve elutasítóbban közeledünk hozzá. Nem tartom kizártnak, hogy sokak számára hatásosabb lenne egy olyan cikk ajánlása, amit nagyon szigorú kritériumok alapján úgy választanak ki, hogy mindkét oldal felhasználóinak a többsége találjon benne megfontolandó gondolatokat, ne utasítsák élből el. Illetve azt gondolom, hogy sok esetben nagy lépés lehet előre az offline kommunikációs csatornáink használata is; velünk nem egyező véleményű, de általunk tisztelt ismerősök felé megnyitni a közéletről, társadalomról való beszédet.

Lovász Dávid
PTE Egyetemi Könyvtár és Tudásközpont
Digitális Tartalomszolgáltatási Osztály