Utoljára frissítve: 2023. 06. 23.
Nagyon könnyű lenne az életünk, ha egyes emberek nem lopnának! Nem kellenének zárak, és nem lenne szükségünk a rengeteg jelszó és pin-kód fejben tartására sem. Ráadásul az internetre kikerülő legális dokumentumokat sem „konvertálnák” át a „humanoidok” illegálissá azzal, hogy ha valamit megvesznek, akkor felteszik az internetre, hogy mások ingyen letölthessék. Ez egy igencsak szép világ lenne.
Amíg ennek a szép világnak az eljövetelét várják a naivok, addig a szoftvergyártók folyamatosan inkább valami védelmi megoldáson törik a fejüket, annak a tudatában, hogy tökéletes védelem úgysincs, de azért akadályokat lehet építeni…
A jelenlegi DRM technológia (DRM = Digital Rights Management – „Digitális jogkezelés”) sokrétű, hiszen a felhasználók azonosítása mellett magának a dokumentumnak a védelmét is el kell látnia.
„…lehetővé teszi a digitális mű azonosítását, a műhöz fűződő jogok kezelését, a tartalom felhasználásának szabályozását, a jogdíjak megfizetését, a felhasználók magatartásának nyomon követését és a jogok érvényesítését. A DRM tehát egy tartalomeladást és felhasználást ellenőrző rendszer, melynek két alapvető célja az azonosítás és a jogérvényesítés. A DRM-technológiák kapcsolódhatnak magához a műhöz, az internetes hálózathoz, vagy a felhasználó által használt eszközökhöz, berendezésekhez. Így alkalmazásuk fizikai hordozókon (CD-ken, DVD-ken), olyan interneten terjesztett tartalmakban, mint zenei fájlok, elektronikus könyvek, szövegek, képek és játékok, vagy letölthető videók a leggyakoribb.” – írja a Wikipédia.
Jelenleg minél erősebb a DRM technológia egy adott fájlon, annál nehezebb annak használata, kezelése és megnyitása, sok esetben még jogszerű használat esetében is. Ez némiképpen sokszor üröm az örömben. Legtöbbször akkor tapasztalhatjuk, ha a termék vásárlását követően – például karácsony után – szembesülünk azzal, hogy a szeretteinktől kapott új e-könyvolvasónkkal nem biztos, hogy jogosultak vagyunk megnyitni az általunk évek óta legálisan olvasott e-könyveinket, hiszen a vásárláskor egy teljesen más típusú könyvolvasóra vettük meg a tartalmakat. Ehhez hasonló meglepetésben lehet részünk, ha egy előfizetett Book Store polcain tartott könyveink hirtelen eltűnnek a virtuális könyvespolcunkról, azért mert a gyártó/terjesztő/kölcsönző szervezet átalakult, vagy esetleg megszűnt időközben. Ilyenkor eléggé nehéz elhinni azt, hogy a másolásvédelemmel minket, a vásárlókat is védeni akarnak.
Felhasználói szempontból elviselhetőbb, ha az adott dokumentumon szteganográfiai (digitális vízjelzés) védelem van, hiszen például a könyvtári papírkönyvekben is van pecsét, mégsem akadunk fenn ezen a kis „hibán”. Ha látható a vízjelezés, de nem zavarja különösebben az esztétikai élményt, akkor ezzel a digitális világban is tudunk együtt élni. Ha ez a vízjel esetleg az emberi szem számára rejtett, akkor annak még jobban lehet visszatartó ereje, hiszen felhasználóként valójában nem tudhatjuk, hogy a láthatatlan vízjel milyen információkat tartalmaz rólunk. Ha esetleg a saját vásárlói adataink vannak „beégetve” ebbe a vízjelbe, akkor bizonyára nem szívesen tennénk fel az internetre, lebuktatva magunkat.
Természetesen a gyártóknak is érdeke, hogy a termékeiket a jogszerű használók minél zökkenőmentesebben tudják használni, ezért a DRM-technológia folyamatos fejlődésben van. A zeneipar az elmúlt években látványosan próbálkozott mindenféle védelemmel, ennek hatékonyságáról napjainkban is hatalmas viták folynak. Egy bizonyossá vált, manapság a zenei albumok nagy része – akár számonként – fillérekért legálisan letölthető, így egyre kevésbé éri meg ellopni rossz minőségben azt, amit majdnem ingyen jó minőségben is beszerezhetünk. Talán az e-könyves ipar is rájön arra majd, hogy sok kicsi fillér sokkal többre megy.